Sziasztok, én egy különös lány vagyok, mivel egy olyan betegségem van, amelyet szelektív mutizmusnak hívnak, s mely megakadályozza, hogy bizonyos emberekkel beszélgessek, míg másokkal tudok beszélni, ez pedig szorongásból fakad, és pontosan ezért szeretném megosztani veletek a szelektív mutizmusom történetét, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül.
Nyolcéves koromban kezdődött. Az őszi nap még verőfényesen sütött, vénasszonyok nyara volt abban az évben. Egyik nap az iskolába tartottam fütyörészve, már vártam, hogy beszélgethessek a barátaimmal, akikkel minden nap együtt lógunk iskola után a közeli parkban.
Mindig is jó szüleim voltak: soha nem bántak velem rosszul, sőt, szeretetben neveltek, mindenben támogattak, pl. amikor a képregényeket írtam hobbiból, s az önálllóságra különösen nagy hangsúlyt fektettek. Ezért érte őket óriási csapásként az, amikor végül kiderült a betegségem.
Beléptem az iskola kapuján: mosolyogva köszöntem néhány diáktársamnak, mialatt feltrappoltam a lépcsőkön, hogy a harmadikra érve az osztálytermekhez érjek. Amint azonban beléptem a saját termünkbe, hirtelen nem tudtam megszólalni. Szerettem volna köszönni, s viszonozni társaim szívélyes köszönését, de a hangom cserben hagyott: a nagy zajban szerencsére senki sem vette észre.
Az első óra: töri. Már előre rettegtem, mert a tanár gépies, szűkszavú és nagyon szigorú volt, s csak remélni mertem, hogy addigra a hangom is visszatér. "Talán csak a reggeli fáradtság teszi meg a sulikezdés", próbáltam nyugtatni magam, sikertelenül.
Hamarosan becsöngettek: a töritanár belépett az ajtón, komor, magas alakja betöltötte a bejáratot.
Összébb húztam magam a padban, mintha ezzel elkerülhetném az elkerülhetetlent.
- Ugye azt említettem már a múlt órán, hogy ma te fogsz felelni - mutatott rám -, úgyhogy gyere ki a táblához.
Engedelmesen kisiettem, és a tanárra néztem, várva, hogy mit szeretne hallani tőlem felelés címén.
A múlt órai anyagot várom - erősített meg kurtán.
Vettem egy nagy levegőt, hogy elkezdjem elmondani a korábban tanult leckét, azután rájöttem, hogy nem tudom kimondani a szavakat.
Lesokkolódva meredtem a táblára, erőlködtem, hogy csak egy szót, csak egy szót, kimondjak, majd tehetetlenségemben és kínomban a tábla melletti tollért nyúltam, de a tanár hangja megállított.
A felelet szóbeli - mondta szigorúan.
Ránéztem a töritanárra, addigra a szemem már könnyes volt a kiszolgáltatottság hirtelen rámtörő érzésétől.
Hosszú csend, én csak mozgattam az ajkam, de hang nem jött ki rajta.
Egyes, leülhetsz - mondta személytelenül.
Megsemmisülten huppantam le a székemre. Nem néztem rá senkire, hanem a történelemkönyvembe temetkeztem. Onnantól ez az élmény minden nap, minden tanárral megismétlődött még fél éven át. A jegyeim gyorsan leromlottak, s később csak az osztálytermen kívül feleltettek, amikor kiderült, mi okozza tudásom teljes hiányát: nem a tudás hiánya, hanem a beszédre való lelki képtelenségem.